fbpx

                     

A Gangesz az a folyó, ami még a gyakran jónak tűnő, sőt a már megszokott hibákkal szinte elfogadhatóan működő rendszerem fogaskerekei közé is képes homokot sodorni és Varanasi az a hely, ahol mindezt meg is teszi.

Az érdekes az, hogy amikor én, vagyis a rendszer lebukik és a mennyországba tartó járatot megint alternatíva nélkül törlik, azonnal egy új járat felé kutatok….de vajon az eszembe jutott-e valaha az, hogy a célt negligáljam, a “mennyországot”. (értsd: bármit, amiről éppen azt hiszem, hogy majd ott és akkor lesz jó, legyen ez akár a hétköznapokban)

Mi van akkor, ha nincs megoldás?
Mi van akkor, ha senkinek nincs valódi válasza?
Mi van akkor, ha meg sem próbálunk átbújni a tű fokán a vélt sikerért, legyen az bármi is?
Egyáltalán miért azt nevezzük sikernek, ami újabb célok felé hajt és nem pedig azt amitől valóban abbamarad az őrület?
Tényleg, mi van akkor, ha semmi más nincs azon kivül ami éppen van, legyen ez akármi is?

Fáj ezt hallani? Szeretnél valami mást, valami többet? Mást attól, ami éppen történik…és mindezt újra meg újra minden erőddel, ráadásul ezt a törekvést nevezzük az életnek?

A képen egy nyugati jógi, aki látva a kétkedő tekintetemet előbb bedobott egy lábsanyargató pózt, majd ebből kézállásba tolta magát.