fbpx

A “lerészegedésem”

2020-03-17

Szerző: Gyuris Attila

Végül elérjük a Boudha sztupát, az utazásunk utolsó állomását.

Sok minden történt és sok szinten értelmezhető, de én szeretek mindent egy végtelenül egzisztencialista nézőpontból vizsgálni, egyszerűen azért, mert ebben a nézetben van a számomra a legtöbb kompetencia, hiszen innen nézve a legkevesebb tapasztalat az ami nem engem tükröz és a legkevesebb élmény az, amit másnak “köszönhetek”.

Ugyanakkor, kizárólag ebből a nézőpontból sejlik csak fel a végtelen kiszolgáltatottság konfliktusa, amitől talán a legjobban félve “részegedek le” és hitegetem magam illúziókkal és álmokkal…az aktuális logikában bízva pénzügyi, a logikát nélkülözve vallási rendszerekben, istenekben, emberekben, tudományos és tudománytalan módszerekben, csak ne kelljen tapasztalnom a mulandóság jelenlétét és a tényt, hogy senki nem fog kimenteni abból a helyzetből amiben vagyok.

Mit jelent a lerészegedésem?

– Hiszek és tapsolok a hamis értékeken alapuló növekedés ábrándjának és eredményének, de el akarom kerülni a recessziót, amikor valójában a tévedésem derül ki….hiszen csak a valódi érték nem tudja elveszteni az értékét.

– Hiszem és üdvözlöm a megmentésemre szerveződő vallási struktúrákat és pszichológiai modelleket, de amikor kiderül az értelmetlenségük és a hamisságuk, azt nem akarom elhinni és még ekkor is inkább a hibáztatás mint a belátás felé fordulok.

– A félelmem folytán birtokolni akarok és amikor kiderül hogy ez az elképzelésem nem segít és nem enyhül a félelmem, akkor még hatalmat is akarok mellé, talán akkor kevesebb félelem lesz a jussom. Mikor végül kiderül, hogy a félelmem ekkor sem csökken és már csak saját magam harapdálhatom, akkor haragra gerjedek és pusztítok.

– Ideákat, mozgalmakat és izmusokat hozok létre és álmodozom, ezeket rendszerbe foglalom majd ezeket a rendszereket a körmömszakadtáig védem, hiszen mivel ezen folyamat közben pont saját magamat vesztettem el, már azt gondolom magamról hogy ezek a rendszerek vagyok én és ezért meg kell védeni “magam”….”tőled”.

– Kisgyermekkori emlékeimbe révedek és ábrándozom.
Ábrándozom és nyilatkozom (posztolok és értekezek) a szeretetről, a háláról, a megbecsülésről, az elengedésről, s közben ezeknek az ideáknak saját jelentést adok, vagy a mások által kreált jelentésüket ismételgetem ahelyett, hogy valódi jelentéssel töltődnének meg az életem során és kiderülhetne, hogy nincs miről ábrándozni, mert a világ legtermészetesebb dolgait értettem eddig félre és kezeltem a félreértésükből kifolyólag hiányként.
Például a szeretetről azt hittem, hogy úgy is meg lehet ízlelni, hogy közben fenntartom a folyamatos védekezésem, amitől a szeretetem is csak egy fegyverré válik amivel védekezem, vagyis bántalak, ami bántást mindeközben szeretetnek nevezek.

– Minden ésszerűséget mellőzve “hiszek”, ezzel elengedem a minősítés nélküli “látás”, vagyis a jelenlét lehetőségét, az egyetlen dolgot, ami a valódi jelenben zajlik. Ezt a “jelent” inkább elcserélem a vágyaimból fakadó képzelgéseim jövőjére és a hamis önigazolásra használt múltam illúziójára.
Közben egyetlen dolgot biztosan elvesztek, a valódi életem, ami közben nélkülem zajlik, mert nem vagyok jelen.

– De mindez a veszteség fel sem tűnik, hiszen megszoktam, hogy a könnyebb utat válasszam és megszoktam, hogy készterméket fogyasszak. Ezzel létrehozom a hit/csalódás tengelyt, aminek a fogságából csak ennek az abbahagyásával tudnék kikerülni, de előbb vesztem el az ebből kijutáshoz szükséges erőt, mintsem eljussak a valódi önátadás állapotába, ahol megtörténhet a csoda és “áteshetem”….de ezelőtt a kimerültségbe süllyedek és már szinte mozdulni sem tudok. Ekkor közönyössé válok és apátiába merülök, amit úgy hívok hogy kedvetlenség, amiből megint csak úgy akarok kikerülni, hogy ne kelljen a félelmeimmel találkoznom de pont ez, az elkerülésre való igyekezet tart benne a nyavalyámban.
Vagyis ebben az esetben a lerészegedésem az energiahiány állapota, amit bár felismerek, mégsem eredek a valódi nyomába, inkább iszom két kávét, vagy szereket használok, esetleg idealizálom a kimerültség állapotát…”érted hajtok, hogy neked jobb legyen!”.

– A megoldást “kint” keresem, annak ellenére, hogy a fájdalmaimat magamban, belül érzem….mégsem tűnik fel ennek az egész akciótervnek a teljes hiábavalósága.

– Végül. Aki nem azt mondja amit hallani akarok azt utálom. Azért, mert ha nem utálnám már az elején, akkor meg kéne vizsgálnom az állapotomat, amihez nem érzem magam kompetensnek, bár ezt leplezve már minden kapcsolatomban és fórumon megpróbáltam elhitetni mindenkivel az általános megfelelőségem, sőt egy kicsit talán többet is.

/A képen a Boudha sztupa Kathmanduban.