Élőben Indiából: Agra
Egy “Holis” Delhi után nehéz fenntartani a feszültséget, ezért inkább kiengedem a bennem lévő igényt, hogy én tartsam élményben a velünk utazókat. A kora reggeli vonatra, a váróban rendszertelenül fekvő helyi illetőségű várakozók kupacait kerülgetve szállunk fel, és 2 órás száguldás – helyenként 150 km/h-val – után érkezünk Agrába.
Rajiv barátom olyan kedvesen fogad minket, hogy olvadozom, kívül a naptól, belül a büszkeségtől. Bár senkinek nem ígértem múzeum és üres épületlátogatást, a Taj Mahal mégis kivétel, és én is szívesen látogatom újra és újra. Az, hogy 400 éve áll, 22 évig építette 20 ezer ember, szinte meg sem lep, a tökéletessége viszont annál inkább. Gyorsan kezdem beleélni magam az építtető uralkodó érzéseibe, aki a gyermeke születésébe belehalt feleségének emelte. Ekkor máris hasonlítanám és ítélném meg magam – persze alá -, kapom az infót, miszerint az építésben részt vevő kőfaragók kezeit levágatta, és az említett felesége is az egyik volt a több közül. Használhatta volna a krónikás többet a radírját….
Egy családi hangulatú ebéd Raj házában, aztán filozófiai előadást provokálok a mélyen hindu barátom világnézetének megértése érdekében. Kis idő múlva már a házának a templomában állunk, ahol olyan szépen beszél a tanítójáról, ami nekem is kellemes emlékeket idéz.
Történetesen azt, hogy hogyan is érthetjük meg egy nagyon közvetlen és direkt kapcsolaton keresztül egy mester lényegét. Én is szerettem ilyen kapcsolatban lenni, amíg jó, addig nagyon is.
Van meg 2 kedvencem Agrában, most sem hagyom ki, az egyik a “Baby Taj”, a másik egy hátsó nézőpont a Taj-ról, ami a naplementében a legszebb, de most nem várjuk meg (cserében csatolok egy képet ide a látványról).
Az éjszakai vonatozás egy igazi “mumus” a velünk utazók “előretudomhogymilesz” gondolataiban, ezért is érdekel, hogy valójában mi lesz. A másfél órás késés a felszálláskor átlagos, a várakozás közben, az utastársaim egyre precízebb információkra kíváncsiak, hogy hol fogunk ülni, hogyan feküdni, sőt hogy lesznek-e, vagy hogy kik lesznek a szomszédaink….végre begurul a vonat.
Én legszívesebben az úgynevezett 3/A osztályra veszek jegyet, de ez az infó úgysem jelent semmit (valójában csak az egymás feletti ágyak számát). Ha ott vagy megérted, ha nem, sosem fogod. Röviden annyit tudnék mondani erről, hogy mindenki a saját helyén fekszik egyedül (helyjegy), tiszta ágyneműt, törölközőt és párnát kap huzattal. 3 ágy egymás felett, ventilátor és légkondi. Az én jegyem a kupé másik végében van egyedül, de szeretem előbb magam elhelyezni a kis csapatot.
Az ismerkedés és oldódás fokozatai:
1. “Én ide le nem ülök…”
2. “Én itt le nem fekszem…”
3. “Én itt biztos, hogy nem alszom…”
A csapatot az 1. után hagytam pihenni egy picit, nem kenyerem a győzködés, aztán mikor egy óra múlva visszanéztem, mindenki édesen aludt a friss ágyneműbe bugyolálva a saját ágyán. Mindez másnap reggel már a „de bulis volt“ fokozatba csap át, amit az utolsó csepp otthoni pálinka még tud fokozni.
Mielőtt én is nyugovóra tértem éjjel, elalvás előtt még pontosan megfigyeltem egy kétgyermekes indiai család esti rituáléját, ahogy elcsendesítik a gyermekeiket, ahogy megmosdanak, pakolgatnak, és halkan beszélgetve álomba merülnek. Szerencsésnek érzem magam, hiszen egy távoli kultúra épp ebben a pillanatban engedett bepillantást a legbensőségesebb pillanataiba, egy család estéjébe, mintegy másfél méter távolságból.
Jó éjt India!
