Az öröm az öröm, a fájdalom az fájdalom.

Engem az a pillanat érdekel a legjobban, mielőtt felkapom a telefont hogy “elintézzem”, mielőtt feltűröm az ingujjam hogy “megoldjam”, mielőtt nekidurálom magam…, mielőtt kiengedem a számon a manipulatív véleményem amivel meg és le akarlak győzni.

Az a pillanat, amikor éppen fáj.
A csalódás pillanata, ami olyan rossz, hogy inkább ne is legyen…helyette inkább majd csinálok valamit….elkerülöm.

Inkább “elintézem”, inkább nekiveselkedem és “megoldom”, csak ne legyen ez a csalódás érzés….amikor fegyvertelennek és sérülékenynek érzem magam. Csak ezt ne kelljen éreznem….inkább ügyes leszek és találékony, hogy kicselezzem magam, hogy kicselezzem az érzéseimet és ne érezzem amit nem akarok.

Nekem ismerős ez az előbb leírt helyzet, bevallom, az időm nagy részét ez teszi ki. Ez a játék, az akció és reakció ilyen játéka -amiben próbálom elkerülni amit el akarok és helyette próbálok belehelyezkedni abba amibe bele akarok- most inkább egy beszorult helyzetnek tűnik a számomra, mintsem szabad áramlásnak.

Az álláspontom szerint, a helyzet kulcsa abban a pillanatban van, ahol a fájdalom is. Ott, mielőtt még elindulna a manipulációm, mielőtt még rágurítom magam arra a vágányra ami az elfedés hazugsága felé vezet, oda ahol nem az van ami van, hanem helyette azt sejtem hogy nincs fájdalom…és talán ezt az irányt eddig sikernek is hívtam.

Úgy vélem, a megoldás, a támadási pont az abban a villanásban van ami elvakít és felhasít, szorosan ott, a fájdalom pillanatában. Ha akkor nem veszem menekülőre és nem “megoldom” helyzetet, hanem hagyom amíg éget (bár lehet csalódást, lehet szégyen, lehet bűntudat és félelem…), közben teljes felelősséget vállalok és még csak nem is próbálom szimbolizálni azt amit éppen érzek, ott vár az a csoda ami közelebb van az Élethez mint bármi más.

Ha rossz akkor rossz, ha fáj akkor fáj…ha padló akkor padló.
Viszont az az öröm, ami ezek után a semmiből, minden ok és feltétel nélkül jelenik meg, az frenetikus…és ha ezt tartom az egyetlen valóságnak, akkor végső soron ezt az eljárást érzem az egyetlen lehetséges iránynak a magam számára.

Túl a félelmen, de nem előle rohanva hanem rajta keresztül, azon szinte átesve.

– Ezt így nehéz?
– Sokszor annak tűnik.