fbpx
A “lerészegedésem”

A “lerészegedésem”

Végül elérjük a Boudha sztupát, az utazásunk utolsó állomását.

Sok minden történt és sok szinten értelmezhető, de én szeretek mindent egy végtelenül egzisztencialista nézőpontból vizsgálni, egyszerűen azért, mert ebben a nézetben van a számomra a legtöbb kompetencia, hiszen innen nézve a legkevesebb tapasztalat az ami nem engem tükröz és a legkevesebb élmény az, amit másnak “köszönhetek”.

Ugyanakkor, kizárólag ebből a nézőpontból sejlik csak fel a végtelen kiszolgáltatottság konfliktusa, amitől talán a legjobban félve “részegedek le” és hitegetem magam illúziókkal és álmokkal…az aktuális logikában bízva pénzügyi, a logikát nélkülözve vallási rendszerekben, istenekben, emberekben, tudományos és tudománytalan módszerekben, csak ne kelljen tapasztalnom a mulandóság jelenlétét és a tényt, hogy senki nem fog kimenteni abból a helyzetből amiben vagyok.

Mit jelent a lerészegedésem?

– Hiszek és tapsolok a hamis értékeken alapuló növekedés ábrándjának és eredményének, de el akarom kerülni a recessziót, amikor valójában a tévedésem derül ki….hiszen csak a valódi érték nem tudja elveszteni az értékét.

– Hiszem és üdvözlöm a megmentésemre szerveződő vallási struktúrákat és pszichológiai modelleket, de amikor kiderül az értelmetlenségük és a hamisságuk, azt nem akarom elhinni és még ekkor is inkább a hibáztatás mint a belátás felé fordulok.

– A félelmem folytán birtokolni akarok és amikor kiderül hogy ez az elképzelésem nem segít és nem enyhül a félelmem, akkor még hatalmat is akarok mellé, talán akkor kevesebb félelem lesz a jussom. Mikor végül kiderül, hogy a félelmem ekkor sem csökken és már csak saját magam harapdálhatom, akkor haragra gerjedek és pusztítok.

– Ideákat, mozgalmakat és izmusokat hozok létre és álmodozom, ezeket rendszerbe foglalom majd ezeket a rendszereket a körmömszakadtáig védem, hiszen mivel ezen folyamat közben pont saját magamat vesztettem el, már azt gondolom magamról hogy ezek a rendszerek vagyok én és ezért meg kell védeni “magam”….”tőled”.

– Kisgyermekkori emlékeimbe révedek és ábrándozom.
Ábrándozom és nyilatkozom (posztolok és értekezek) a szeretetről, a háláról, a megbecsülésről, az elengedésről, s közben ezeknek az ideáknak saját jelentést adok, vagy a mások által kreált jelentésüket ismételgetem ahelyett, hogy valódi jelentéssel töltődnének meg az életem során és kiderülhetne, hogy nincs miről ábrándozni, mert a világ legtermészetesebb dolgait értettem eddig félre és kezeltem a félreértésükből kifolyólag hiányként.
Például a szeretetről azt hittem, hogy úgy is meg lehet ízlelni, hogy közben fenntartom a folyamatos védekezésem, amitől a szeretetem is csak egy fegyverré válik amivel védekezem, vagyis bántalak, ami bántást mindeközben szeretetnek nevezek.

– Minden ésszerűséget mellőzve “hiszek”, ezzel elengedem a minősítés nélküli “látás”, vagyis a jelenlét lehetőségét, az egyetlen dolgot, ami a valódi jelenben zajlik. Ezt a “jelent” inkább elcserélem a vágyaimból fakadó képzelgéseim jövőjére és a hamis önigazolásra használt múltam illúziójára.
Közben egyetlen dolgot biztosan elvesztek, a valódi életem, ami közben nélkülem zajlik, mert nem vagyok jelen.

– De mindez a veszteség fel sem tűnik, hiszen megszoktam, hogy a könnyebb utat válasszam és megszoktam, hogy készterméket fogyasszak. Ezzel létrehozom a hit/csalódás tengelyt, aminek a fogságából csak ennek az abbahagyásával tudnék kikerülni, de előbb vesztem el az ebből kijutáshoz szükséges erőt, mintsem eljussak a valódi önátadás állapotába, ahol megtörténhet a csoda és “áteshetem”….de ezelőtt a kimerültségbe süllyedek és már szinte mozdulni sem tudok. Ekkor közönyössé válok és apátiába merülök, amit úgy hívok hogy kedvetlenség, amiből megint csak úgy akarok kikerülni, hogy ne kelljen a félelmeimmel találkoznom de pont ez, az elkerülésre való igyekezet tart benne a nyavalyámban.
Vagyis ebben az esetben a lerészegedésem az energiahiány állapota, amit bár felismerek, mégsem eredek a valódi nyomába, inkább iszom két kávét, vagy szereket használok, esetleg idealizálom a kimerültség állapotát…”érted hajtok, hogy neked jobb legyen!”.

– A megoldást “kint” keresem, annak ellenére, hogy a fájdalmaimat magamban, belül érzem….mégsem tűnik fel ennek az egész akciótervnek a teljes hiábavalósága.

– Végül. Aki nem azt mondja amit hallani akarok azt utálom. Azért, mert ha nem utálnám már az elején, akkor meg kéne vizsgálnom az állapotomat, amihez nem érzem magam kompetensnek, bár ezt leplezve már minden kapcsolatomban és fórumon megpróbáltam elhitetni mindenkivel az általános megfelelőségem, sőt egy kicsit talán többet is.

/A képen a Boudha sztupa Kathmanduban.

A valódi változás

A valódi változás

Én egyetlen dolgot nevezek valódi változásnak.

Abbahagyni azt amit csinálok és utána megfigyelni, hogy mi az ami történni fog….viszont ezt folyamatosan.
Számomra minden más, ehhez képest csupán egy kis korrigálás az életemen.

Ezt túl veszélyesnek érzed?
Valóban annak tűnik.

– A képen egy csendélet a Chitwan Nemzeti Parkból.

A fordított megközelítés

A fordított megközelítés

A fordított megközelítés.

Úgy tűnik, a dolgaim valódi megváltoztatására tett akaratom és tetteim teljesen hiábavalóak.
Nem marad más, vagyis az egyetlen amit tehetek, hogy a dolgaim megváltoztatására való késztetésem irányába fordulok és észreveszem a kerülgetéseim (a dolgaim megváltoztatásra való késztetésem) valódi okát, a fájdalmas érzéseimet.

Ha itt megállok és ezt sem próbálom meg elkerülni, akkor feltűnik, hogy minden amit eddig az ezen érzéseim elkerülése érdekében tettem, az teljesen hiábavaló volt.
Ekkor tényleg abbahagyom a védekezést a fájós érzéseim elkerülésére és kiderülhet, hogy a védekezésem okának hitt fájdalom is ezzel együtt oszlik szét….talán soha nem is létezett.
Eszerint egyszerre van jelen az oka és a megoldása is az összes problémámnak, ami problémáimról a megoldódás és megkönnyebbülés pillanatában derülnek ki, hogy nem is léteztek.

Viszont ha azzal áltatnám magam, hogy kihagyok ebből a folyamatból akár egyetlen lépést is és egyből rávágom minden gondomra hogy “nem is létezik”, akkor újra becsapom magam, hiszen ez újra a kerülgetés végtelen folyamatába taszít.

– A képen egy fotó arról a helyről, ahol a később Buddhának nevezett kereső meghaladta a kettőség állapotát, mindezt a történelemben először úgy, hogy nem is hallott erről az állapotról, vagyis saját maga volt az egyetlen támasza.

Attól tiltani foglak

Attól tiltani foglak

Amit magamnak nem vagyok képes megengedni, attól téged is tiltani foglak.
Amit magamban utálok, azt benned sem fogom megérteni.

– A képeken a Gangesz, az élet és a halál találkozása és ahogyan a mosott ruhát a partján szárítják.

Holnapután

Holnapután

Sokszor és sokféle hozzáállással indultam már.

Eleinte a külső élmények nyers és erős hatása hajtott, utána a belső felismerések felszabadító élményei, mostanában pedig egy finom és árnyalt felfedeződés késztet.

Árnyalt és aprólékos, mert pillanatonként és részletesen bontakozik ki és mutatja meg amit ismerek (természetesen félre..) és hiszek magamból, továbbá a késztetésemet is, ami mindezt az ismeretet a cselekedeteimmel megspékelve a kilátástalanság fifikásan önműködő rendszerébe foglalja, ahol szinte minden menekvésre irányuló kísérletem totális zűrzavarba torkoll.

Viszont egyre kevésbé hiszem, hogy lenne rajtam kívül itt még valaki más is. Valaki, aki elé az imáimba csomagolt, de végtelenül önző kéréseimmel járulhatnék, vagy valaki, akit ezen elvárásaim nem teljesülésekor felelőssé tehetnék, még azzal a kiegészítéssel is, ha azt próbálnám hazudni magamnak, hogy másokért teszem, esetleg másokért szenvedek, vagyis mások érdekeit a szemem elé haluzva és hazudva vagyok képtelen megváltoztatni az esetlegesen siralmas helyzetemet.
Ez felszabadít.

Azt érzem, hogy ami most kibontakozóban van, az a teljes felelősségem maradéktalan és folyamatos bevállalása.
Holnapután ezzel indulunk…

Eljutni az alapvető félreértésig

Eljutni az alapvető félreértésig

Úgy látom, hogy a felmerülő problémáimat rossz esetben újra és újra ugyanazon stratégia szerint erőből, könnyebb időszakomban más és más nézőpontból vizsgálva, de rendszerint a problémám szintjén próbálom megoldani.

Ritkán ugrik be a leghuszárosabb ötlet, hogy a problémám magjában lévő alapvető félreértésemhez és a félreértésemen alapuló hitemhez, mint a problémám valódi okához jussak el.

Pedig ha a valódi okhoz eljutok, akkor egyrészt feltárul az összes többi megoldás hiábavalósága, másrészt a valódi probléma szünhet meg…mintha hirtelen lehullana a félreértésem fátyla, kitisztulna minden és észrevehetem, hogy a problémát is én alkottam és én is tartottam fenn.

Számomra ez az erősen boldog pillanat a szabadság pillanata, ami úgy tűnik nem más, mint a félreértéseimből való megszabadulás.

Vagyis a valódi szabadság, a hülyeségeimtől való megszabadulást jelenti, a szabadság hiányát pedig a félreértéseimben maradás…de ezen a folyamaton -úgy érzem- sajna saját magamnak kell végigmennem lépésről lépésre.

– A képen, egy elvonulási kunyhót láttok Tibetben.
(Ezt a képet nem én készítettem és a forrását sem tudom, de jól példázza számomra a benne ülő ember törekvésének egy magas színvonalát a probléma megoldásának egy lehetséges irányába…de ha más oka van ott ülni, akkor saját magát is becsapja)