Ha befelé fordítom a figyelmemet, és nem mozdulok kívül, akkor lassan megszületik a késztetés, hogy tegyek valamit. Ha nem teszek, hanem belül utazom tovább az ismeretlen mély felé, akkor ez a kísértés, a tevés akarása erősödik. Ha még most sem “indulok”, fájdalmat érzek. Amit bent látok -túl a megfogalmazható igényeimen- az valami képtelen, de fájdalmas massza, és nem tudom hogy mi van azon túl.
Úgy érzem, mintha minden indulatom, késztetésem, harcom, hitem, ebből a sötéten örvénylő valamiből származna, mintha az ettől való menekülés indítaná az útjára az egész folyamatot, amit az életemnek hívok.

Most el kell dobnom az egész eddigi tapasztalataim valódiságát, begyomrozva azt, hogy az egész életem, csupán az erre a “valamira” adott belső és tudattalan válasz, amely választ a “külvilág” szenvtelenül és megítélésmentesen támogat és megjelenít?
Akkor mi marad, ki marad, ki vagyok?
Talán még az is kiderülhet, hogy a nagy érzéseim, a szerelmeim, a vágyaim, az imádott ideáim, a sikereim és a kudarcaim, úgy ahogy vannak, csupán az ettől a “valamitől” való menekvés csalóka eredményei?

Egy elágazáshoz értem.
Menni tovább, csinálni mindent ugyanígy, vagy…..nem tudom. Nem tudom mi van “ott”, ráadásul bizonytalannak és félelmetesnek tűnik.