Mikor jön a rossz passz, vagy ha már ül rajtam, késztetést érzek arra, hogy bagatelizáljam…hogy nem is számít, hogy “engeddel!”, hogy másnak biztos rosszabb.

Vagy egy romantikusnak ható rózsaszín és negédes borítással takarom el azt amit nem szeretek magamban….egy mesés és egzotikus vallással, épp a legújabb és legjobban marketingelt vonzásmódszertannal, vagy angyalokról költött mesékkel, talán megpróbálom pénzért elfeledni egy szekta biztonságos falai között kiénekelve magamból, esetleg a mélyére vetem az áltudományos magyarázatok zodiákus kútjának…aztán várok arra hogy majd jobb legyen, hogy majd a boldogság szimbóluma egy megértő társ képében visszajöjjön hozzám és soha többé ne hagyjon el, hogy nyerjek a lottón, vagy hogy végre megjelenjenek a mennyek követei és pont az én nótámat húzzák.

Vagy elütöm a jelen fájdalmát egy kis ízzel, löttyel, parádéval….csacsogok a barátokkal, szétszórva és felhigítva a fájdalom sűrűjét…esetleg épp a “világlegfontosabb” feladatának hősies megoldása mögé bújok.

Most azt érzem, mintha mindezt kizárólag arra használnám, hogy ne vegyek tudomást arról ami éppen most velem történik, közben elvesztve az egyetlen valós lehetőséget a gyógyulásra, a saját kínomba való beleállást, aztán önmagam felismerését, majd a mindent átalakító belátásba való mély és önátadó belemerülést.

Pedig, mintha a könnyebbnek tűnő utat választva kihagynám a sanszot a tényleges gyógyulásra, ami -már egyre erősebben érzem- nem a fájdalmam negligálásának és elfedésének az irányában, hanem éppen a felismerésében és az azt követő belátásában van.

– Ez nem fog fájni?
– De igen, viszont a célom nem a fájdalom viszonylagos elkerülése (vagy inkább prolongálása), hanem a fájdalom illúziójának a felismerése….egyébként meg mindenki azt hisz amit akar. 

www.kekszcoaching.hu

A fotón egy sadhu Nepálban, aki a jelmezével, számomra pont ezt a mély és önátadó belemerülést szimbolizálja, a néha fájdalmas érzések ellenére is benne maradva a manipulálatlan jelenben.