Ma hagyom hogy féljek.
Ekkor úgy tűnik, hogy minden amire azt hittem eddig hogy az életem -ráadásul elég objektívnek is tűnik- az a félelmemmel van átitatva, és ami mindebben lejátszódik, azok is mind a félelmeim különböző alakjai.

Most két lehetőséget látok.
Vagy elnyomom magamban (elterelem a figyelmem, elfoglalom magam, munka-sport-család, vagy éppen “fontos” dolgot kell tennem) ezt a félelmet, vagy nem nyomom el.
Ha elnyomom magamban, az elég szokványos, viszont most rájöttem, hogy ebben az esetben elvesztem a lehetőségét annak, hogy tudjak a félelmemről. Ha elnyomom magamban, akkor az igaz hogy eltűnik valahová, de onnan kezdve tudattalanul, de szike pontosan határozza meg a valóságom, amire majd azt hiszem hogy ilyen a világ.

Mi van akkor, ha nem nyomom el (nem terelem…, nem foglalom… és nincs is más “fontosabb”), mi van akkor ha ma csak egyszerűen hagyom -minden nehézség ellenére- hogy legyen?
Elég rizikósnak tűnik, sőt őrültségnek, de mostanában erre megyek és jók a tapasztalataim…még akkor is, ha eleinte aggályosnak tűnik ez az ötlet.

Idővel harmóniát, megnyugvást és teljességet érzek, az az érzésem bontakozik ki, hogy félelem ide vagy oda, de teljes az életem, és teljesen részt merek venni benne.
Ez elgondolkodtat….lehet hogy “csak” ennyi az egész, bármi is legyen az élet értelme, lehet hogy pusztán a tapasztalatok teljességének a megélése lenne a legmagasabb elv?
Igen, mintha számomra most csak ez a “teljes részvétel az életben” számítana, és semmi más.

És ekkor hopp….mire ideérek magamban, elindul egy tök szerethető kibontakozás, bár minden érezhető akaratom nélkül de mégis közel magamhoz, ráadásul teljesen a vágyaim mentén, mint egy új világ…a semmiből…