Megállni és megérezni…
Az eszembe jutott, hogy milyen sok stratégiát kipróbálok arra, hogy kevesebb kellemetlen érzést érezzek.

Van úgy, hogy amikor elcseszek valamit, akkor mindenféle magyarázatot találok ki hogy csökkentsem a felelősségemet, ezzel talán a szégyenemet, és úgy tűnhessen hogy nem is én hibáztam.
Vagy például máskor, amikor szomorúságot érzek, akkor mindenfélére gondolok, például hogy “másnak még rosszabb”, meg hasonló baromságokra, hogy megpróbáljam csökkenteni az éppen érzett szomorúságom.

Most meg eszembe jut egy magyar mesterem, aki azt állítja, hogy mindaddig találok a kellemetlen érzéseim megélésének a külvilágban okokat (szomorú, vagy akár szégyenteljes helyzeteket), amíg nem adok lehetőséget magamnak, hogy teljes mértékben megérezzem ezeket, a már bennem érlelődő kellemetlen érzéseket. Ráadásul ezek az okoknak tűnő illúziók majd egyre csak erősödnek -talán egész a pánik érzéséig vagy még tovább- mígnem kénytelek leszek a saját kellemetlen érzéseimhez kapcsolódni, és teljesen megérezni azokat.

Azért ez elég durva, hogy eszerint a megoldás (a kellemetlen érzések csökkentése, és ezzel egy lazább és boldogabb élet) pont ellenkező irányban van, mint amit eddig megszoktam….pont hogy nem az érzések manipulatív csökkentésének az irányában, hanem éppen a fájdalomba való biztonságos beleereszkedés irányában.

Az sem lesz egyszerű, hogy mindez majd pont akkor jusson az eszembe, amikor épp szokás szerint “menekülök”, fejvesztve rohanok, el az érzéseimtől….és ezzel épp a fejemre húzva a kakisvödröt.

Megállni és megérezni!