Gondolhatod, hogy majd az segít a kellemetlen érzéseid elleni harcodban, ha egyre távolabb erőlködöd magad attól ami fáj.

Én most úgy érzem, hogy ez nem fog segíteni, viszont számtalan más beavatkozási pont van, ami igen.

Hiszem, hogy az elsődleges célomnak a saját életembe való egyre őszintébb és teljesebb bevonódást kell választanom a távolságtartás helyett.
Itt elsősorban az érzésekről beszélek, nem csupán a helyzetekről.

A hétköznapjaim számtalan helyzetében kaphatok információt a saját, eddig nem tudatosult működésemről.
Ezek a helyzetek -sőt lelepleződések- mind kiváló lehetőségek hogy információt kapjak magamról, hogy mi az ami fáj, mi az amit el szeretnék kerülni….leginkább azért mert fáj megközelítenem.

Amikor késztetést érzek, hogy erősebbnek tüntessem fel magamat vagy a cégemet, tudhatom hogy önértékelési konfliktusban vagyok.

Amikor függőségekkel tartom élményben magam, vagy minden másodpercemet tennivalókkal van késztetésem kitölteni, akkor tudhatom hogy van bennem mélyen egy nagy betöltetlen üresség, aminek a jelenlétét meg sem merem közelíteni.

Amikor erősebben érzek késztetést arra hogy kimutassam a szerelmemet, mint ahogy azt a társam képes lenne örömmel befogadni, akkor tudhatom hogy félek a magánytól.

Amikor a sajnálatommal “áldom” meg a világot, különösen nagy hangsúlyt helyezve az általam mindenhol tapasztalt szenvedésre, tudhatom hogy a szeretetlenségem tombol.

Amikor arra számítok, hogy majd más kivakarja nekem a saját szükségleteimet, akkor tudhatom hogy bizalmi ((ön)bizalmi) válságban vagyok.

Amikor saját magam felfedezése helyett megelégszem egy konzerv, de legalábbis mások által becsomagolt instant mantrával vagy “tanítással” és magasztos személyek és bonyolult kifejezések mögé bújok, akkor tudhatom hogy erősebb lett a félelmem mint a gyermeki kíváncsiságom.

Amikor posztolok a saját dolgaimról, akkor tudhatom hogy ezzel akarom megtartani magamnak a saját játékom által érzett illuzórikus biztonságomat ahelyett, hogy bele merném engedni magam a totális káosz őrült, de egyetlen valós biztonságába…amit még csak nem is ismerek.

Ezt a játékot, saját magam szüntelen leleplezését tartom most az első, de a legnagyobb lépésnek a teljesebb önmagam irányába.
Ha ez a lelepleződés megtörténik, a saját manipulációm világossá válik a számomra és merszem is van belenézni a félelmeim üregébe, az utam megpecsételődött…a többi -a félelmeim feldolgozása- szinte már jön magától.

A fotón:
A Swayambhu Stupa körül lévő kis imamalmok Kathmanduban, rajtuk az együttérzés mantrája….az egyik kedvenc helyem.