Emlékszem, volt idő amikor azt hittem, hogy ha nem lennének határok az életben, akkor én valahogy szétesnék, de minimum engem pusztítanának el mások.

Ekkor, egy jó logikának tűnt határokat szabni, szabályokat hozni és követni, de emlékszem, kezdetben szerettem ezeket a határokat át is hágni.

Aztán egyre kevesebb teret (nyitottságot, lehetőséget) kezdtem érezni, de ami még jobban aggasztott, az az a tendencia volt, ami egyre inkább az összenyomódás irányába mutatott…ezzel együtt pedig nőtt az agresszióm, és mivel nem voltam ennek a folyamatnak a tudatában, ezért ezt az agressziót nagy élvezettel tulajdonítottam a szűkebb és tágabb környezetem hatásának, és ezzel a “felelős” is meg volt.

Mi van akkor, ha már az alapfeltevés hibádzik?
Mi történik akkor, ha nem a határokban hiszek, és ezért el sem kezdem a tökéletes világ szabályok általi megalkotását?
Vajon milyen a világ, ha nem én teszem jóvá….sőt, már eleve
-legalább- nem alapvetően rossz, amit szabályokkal kell megjavítani?

Ezt most egy nagyon fontos kérdésnek érzem, mert alapvető beidegződésekhez nyúl vissza.
Mert mi van akkor, ha nem csupán kint van minden alapvetően rendben, hanem velem is ez a helyzet, és az egyetlen gond az egészben, az a szabályok miatti összenyomódás következtében fellépő agresszió, amit ugyanúgy kivetítek a külvilágra (vagy magamra) és találok felelősöket (vagy teszem magam felelőssé), mint annak idején bármikor.

Azért ez meleg, mert ha minden alapvetően jól van, akkor minek hinni abban aki jóvá fogja tenni, sőt mi szükség van bárkire is, vagy egyáltalán mire kell várni?

Szabadság most!