Mire ideértünk Varanasiba, az az érzésem, hogy egy közös teret élünk meg a csapattal.

Mint egy nagy játszótér, amiben bárki igénye úgy valósulhat meg, hogy ezáltal nem csökken senki más igénye sem. Hogy bármit játszhatok úgy, hogy nem kell érte cserébe adnom semmit, legfőképp a saját igényemet a saját játékomra.

Hogy az életem lehet, a “vagy ez, vagy az” szorongása helyett, az “ez is, és az is” gazdagsága.

Mindez, itt abból az élményből jelenik meg, amit a különböző vallású barátainkkal folytatott őszinte beszélgetések adnak.

Felsejlik a lehetősége, hogy a valóságom alkotórészei nem tényszerüen kizárják egymást, hanem mind és egyszerre engem támogathatnak.

Azt sejtem, hogy ennek a megértése csakis egy élményen keresztül születhet meg, hiszen mindez annyira ellentétes a megszokásaimmal, hogy pusztán az információ kevés lehet a megértéshez.

Mindez itt, Varanasiban, a holtak városában.