Észrevettem, hogy szeretem azt hinni hogy jó dolgok történnek majd velem. Majd. Majd ha….
Közben rá is jöttem ennek a “játéknak” a veszélyére.
Ha mindig azzal próbálom ellegyezni a jelen bármilyenségét is, hogy “sebaj, mindjárt indulunk ide vagy oda, történik majd ez meg az”, akkor végtelen ciklusba eshetek ezzel a rendszerrel és mindig várnom kell arra hogy történjen már valami klassz.
Miért nem lehet már egyből most minden klassz? Miért kell várni? Miért kell kivárni?
Mintha azzal tartanám ezt a várakozásra berendezkedett rendszert életben, hogy újra és újra csinálom, újra és újra várok valamire.
És közben?
Közben próbálom kibekkelni az életet….
Várok gyerekként a mozira, a vasárnapra -hogy elvigyen apám láthatásra- a szünidőre, a suli végére, később a szerelemre, egy társra, a jó munkára, aztán jó pénzre, egy lakásra, aztán hogy leteljen a hitelem, hogy felnőjön a gyerekem, hogy jöjjenek az unokák és aztán hogy lásson a doki.
Miért csináljuk ezt, miért várunk, miért egyezünk bele a kivárásba?
Gondolod, hogy ami “majd” lehet, az nem lehet egy kicsit előbb? Ha meg lehet egy kicsit előbb, akkor nem lehet hamarabb ez a kicsit?
Miért ne lehetne ilyen erővel most azonnal….várjon akinek van ideje!
Legyen vasárnap hétfőn is, meg persze kedden, a nyári szabi hangulata télen a metrón és a jövőbe kivetített majdani boldogság pedig most.
Mi kell ahhoz, hogy a “várás” természetessége semmivel se legyen természetesebb az azonnnali megvalósulásnál?
MI kell ahhoz, hogy minden természetesen most legyen, amit ha a jövőbe száműzök akkor már természetes is lesz…majd?
Ha valaki tudja, azonnal mondja meg, nem akarok várni!
