A konfliktusaim tekintetében azt érzem, mintha pont azzal tenném a konfliktust egyre valódibbá, hogy megoldást próbálok találni rá. Ez, az ilyen értelemben vett megoldáscentrikus nézőpont az, amiből a konfliktus nemhogy nem tűnik el, de mintha ebből a nézőpontból létezne kizárólag. (bár sokszor érezhetem úgy, hogy a “megoldással” időben eltoltam magamtól a bajom, és ez okozhat átmeneti megnyugvást)

Ilyenkor az jelzi a számomra a legjobban azt hogy behittem -vagyis épp most csinálom a problémát- hogy erős késztetést érzek a megoldására, de inkább ma már azt mondanám, hogy az elkerülésére.
Az ide beszorultságra jellemző visszhangjaim:
“célállítás”, “you can do it!”, “we are the champions”, “nőj már fel!”, “cselekedj, támadj…vagy éppenséggel védekezz!”, “tervezd meg a jövőd!”.

Ellenben ténylegesen akkor kezd el csökkeni a konfliktusom ereje, ha nem zsigerből indulok el a vélt “megoldás” irányába, ráadásul ebben az esetben nem is erősítem ezzel a harcias talpcsapkodó meneteléssel a bajom valódiságát.

Ekkor viszont könnyen átrándulok a másik vonzó végletbe, és megtagadom a konfliktusom. Azt hazudom hogy nincs is, hogy nem is valóságos. Ez -úgy tűnik- ugyanennek a játéknak az inverze, és ugyanúgy nem hoz valós megnyugvást mint az előbbi nyomvonal….sőt, mintha ezzel a hazugsággal még nőne is a feszültség bennem.
Ha ideszorultam, akkor ilyeneket hallok:
“engedd el!”, “bocsáss meg neki!”, “másnak sokkal rosszabb”, “majd elmúlik”, “légy hálás”, “egy jó buddhistáskodó idézet”, “nézd úgy!”.

Most mi legyen?
Itt, pont ez az a “pillanat” amit meg szeretnék mutatni -amikor a kérdés még nem töltődik be automatikusan válasszal- ez az a tér, az a spéci öszinte nyitottság, amiben valóban feloszlik az egész feszültség, és ami marad, az pont az a semmi, amiből hiányzik a konfliktus…is.
Húú de szeretek ebben a résben lenni!

A jég vékony, de mit bukhatsz?
Kalandra fel!