Az én válaszom a konfliktusokra, hogy megengedem a létezésüket.
Ami érdekes, hogy ez a megengedés minél jobban sikerül, nemhogy annál jobban tűnnének valóságosnak a bajok, hanem annál jobban tűnik fel az illuzórikus természetük…vagyis beolvadnak a nagy semmibe.
A nehézsége a folyamatnak, hogy ellentmond minden “józan észnek”, hiszen pont arra fordítja a figyelmem, amit eddig nem akartam látni….de aztán megeshet, hogy hirtelen eltűnik ami fáj és ami marad, az a megmagyarázhatatlan jókedv.
Azt hiszed, ha megpróbálod elkerülni a konfliktusodat akkor nem lesz?
Azt hiszed, a barátoddá tudod tenni a világot és akkor senki nem fog bántani?
Azt hiszed, mindig lesz olyan aki megvéd?
Sőt, számomra a konfliktusok divatos “elengedése” még mindig a menekülés tőlük, de egy finomabb megfogalmazásban és jobban elrejtve.
Van hogy félek, van hogy egyedül és eszköztelennek érzem magam, van hogy kilátástalanságot érzek….
Nekem célszerűbbnek tűnik az elfordulásnál felfedezni az éppen jelenlévő problémám gyökerét, amihez az odavezető út a tapasztalatom szerint mindenkinél nagyon személyes és felemelő, ugyanakkor félelmetes, de még mindig egyszerűbb és hatékonyabb, mint az örökös bújócskázás.
