Holnap indulunk.
Keresgélem, vajon milyen nézőponttal utazzak, mit vigyek magammal… magamnak.
Abban biztos vagyok, hogy “messze utazni és magam mögött hagyni a problémáimat” az nem az én mantrám. Nem hiszek a konfliktusaim elkerülésében, nem akarok távol kerülni ezektől, nem akarom ezeket magam mögött hagyni.
Az előfordulhat, hogy éppen nem érzem magam elég erősnek, hogy azonnal kapcsolatba kerüljek a parámmal és feldolgozódjon, de hogy elkerüljem…. az örökös védekezés beszűkít.
Mi van akkor, ha a problémáim tudatában, a problémáim tudatával utazom?
Itt leginkább a problémáim gyökerében lévő fájdalmamról beszélek, hogy csak szimplán hagynám hogy lehessen, minden különösebb mókolás nélkül, reakció nélkül, stratégia nélkül… csak hagynám a fájdalmamat létezni anélkül, hogy a megjelenésének a különböző arcait próbálnám meg szépre festeni.
Talán a szokatlan vidék, az ismeretlen helyzetek jelentéstől még nem mérgezett környezete lehetne a gyógyír.
A környezet, ami számomra még meghatározás mentes, ahol még nincs “lejátszva” semmi… talán ott könnyebb lesz megengedni magamnak hogy újraértelmeződjek, ott ahol még nem szorít a megítéléseim végtelen körtánca, ahol még felsejlhet a gyermeki kíváncsiságom, ahol még nem az értelmezés a cél, hanem a helyzetben rejlő élmény dinamizmusa.
Még innen a jótól és a rossztól, még előtte a védekezésnek, ott ahol a vonat zakatol, ahol fut a táj az ablakban, ott ahol még el sem kezdtem a magyarázkodást, ott, ahol még ugyanannyit ér a megjelenés mint a tovatűnés.
Talán ott, abban a térben… talán ott a megoldás… az úton.
Holnap indulunk.
